Back to school

Kedves Olvasók!

Nemsokára elkezdődik a tanáv, ezért egy tematikus írással készültem Nektek.
Ti milyennek találjátok az első napokat? Írjátok meg kommentben, vagy üzenetben a facebookos profilunkra.

Sok sikert és kitartást kívánok mindenkinek az új tanévre.

Amanda

Back to school

Szeptember 1. Ha ezt a dátumot látjuk/halljuk, a legtöbb ember az iskolakezdésre gondol. Ki arra a részére, hogy minden meglegyen, mire becsengetnek (szülők), míg vannak, akik teljes tagadásban élnek, mondván “olyan rövid volt ez a szünet, lehetett volna több is, mondjuk 10 hónap, a maradék kettőben pedig jöttünk volna” (diákok, nyilvánvalóan). Mivel még én is diák vagyok (pontosabban hallgató), ezért az utóbbi csoportot erősítem. Habár én, személy szerint nem ragaszkodom a fent említett szélsőséghez, de azért még néhány hetet szívesen töltöttem volna semmittevéssel.

A tanévkezdési érzést nagyjából Mel Brooks soraiban említetthez tudnám hasonlítani “Hope for the best, expect the worst. Life is a play. We’re unrehearsed.” Ami magyarul nagyjából úgy szól, hogy reménykedj a legjobbakban, de számíts a legrosszabbra. Az élet egy előadás és mi csak rögtönzünk benne. Sosem tudhatod, hogy fognak alakulni a következő hónapok, csak annyit tehetsz, hogy felkészülsz rájuk.

A neten nagyon sok videó szól arról, miket vegyünk a suliba, hogy csináljuk meg reggel a hajunkat, miket viseljünk az első napon és hasonló vitatható dolgok. Emlékszem, néhány éve az új könyvek illata, amikor hazahoztam (/cipeltem) őket a könyvosztásról, egyfajta izgatottsággal töltött el az elkövetkezendő hónapokra gondolva. Az üres füzetek egy új kezdetet jövendőlnek, ami részben igaz is. Egy új esélyt kapunk, hogy jobban, ne adj Isten, rosszabban teljesítsünk, de az új iskolaszerek, ruhák nem garantálják azt, hogy mi magunk is teljesen mások leszünk ebben az évben, ahogy a társainkhoz való viszonyunkat sem. Lehet, hogy kicsit lehangoló lesz, amit most mondani fogok, de ilyen tekintetben minden ugyanaz marad. Amelyik tanárt tavaly szerettük, valószínűleg most is fogjuk, amelyiket annyira nem szerettük, azt nem is fogjuk (esetleg csak gyűlik a negatív érzelem) az a személy, aki nem rajong értünk, elég nagy esélyjel most sem fog. Sajnálom, de ez az igazság, az új cuccoktól a helyzet többé-kevésbé a régi marad, hacsak nem váltasz épp sulit, vagy tanulsz tovább, mert akkor már más a helyzet, ahogy azt én is megtapasztalhattam tavaly ősszel.

Előző év júliusában felvételt nyertem a Pécsi Tudományegyetemre, ami azt is eredményezte, hogy Pécsre kellett költöznöm, egy számomra idegen városba. Szerencsére nekem ott volt a testvérem, aki segített, de nem volt mindenki ilyen szerencsés, mint én. Ha valamilyen új közegbe kerülünk, idő kell, mire teljesen hozzászokunk. Ez az idő lehet pár nap, néhány hét, esetleg évek, attól függően, hogy az adott illető mennyire képes és hajlandó az új környezet elfogadására.

Nemcsak a város volt ismeretlen, hanem az oktatás módja is. Eddig első napon kaptunk egy órarendet és azok alapján pakolhattuk táskáinkat és készülhettünk a másnapra. Itt ez már nem volt ilyen egyszerű. Nem mondom, hogy ez rossz, csak más. Ha sikeresen felvettük elektronikusan a megfelelő órákat, akkor már csak a másfél órás órákhoz kell hozzászoknunk, ami egy középiskolai óra duplája. Szóval képzeljük el, ahogy a diák ül negyvenöt percen keresztül és meredten bámul a semmibe, rajzol, rejtvényt fejt, olvas, vagy valamivel lefoglalja magát, mert éppen nem érdekli az adott óra. Ha ez megvan, akkor folytassuk azzal, hogy egy hallgató ezt kétszer annyi ideig kell, hogy csinálja. Ha ezt épp egy diák olvassa, elszörnyülködik az említetteken és elhatározza, hogy ő bizony soha nem fog egyetemre járni. Én viszont most azt mondom, hogy igenis menj!

Az ismeretlen valami újat is jelenthet, a valami új pedig olyan dolgokat is eredményezhet, amikben nem lett volna részünk, ha nem ragadjuk meg a lehetőségeket. Suliváltáskor hátrahagyod régi társaidat, barátaidat, de közben új ismeretségek is szövődnek, ami valamilyen módon formálja a jellemed. Különböző személyiségekkel kerülsz kapcsolatba nap mint nap és ez segít, hogy a későbbiekben, mondjuk a jövőbeli munkahelyeden könnyebben kijöjj a kollégáiddal. Újdonságokat tanulhatsz, olyan kincseket fedezhetsz fel magadban, amikről nem is tudtad, hogy rendelkezel. Ha az effajta váltásokat az életedben kihagyod, nagy valószínűséggel ezektől az élményektől is elesel.

Barátság

Hi everybody, 

Akinek elege volt már a társkeresőkből, most egy új témáról olvashat. (Ha nem, akkor jelölj ismerősnek, mert még nagyon sok mindenről tudnánk mesélni ;)) A következő sorokat Amanda, azaz én tollamból származnak, vagyis billentyűzetéből.... :) Hogy pontosak legyünk. :)
Ha eszedbe jutott valami a barátságról, esetleg megosztanátok velünk személyes tapasztalataitokat, hagyjatok kommentet, vagy írjatok e-mailt, vagy Facebook üzenetet.

Legyetek furák

xxAmanda

Barátság

Ha ezt a szót hallom, mindig kellemes érzések ébrednek a szívemben és akaratlanul is elmosolyodom. Szerény véleményem szerint, mindekinek szüksége lenne legalább egy olyan személyre, akire akár még az életét is rábízná.Elismerem, nehéz ilyen embert találni, de ha egyszer rátalálsz, te leszel a legboldogabb/legőrültebb, a szituációtól függően.

Kijelenthetem, hogy azok kevesek közé tartozom, akiknek van legalább egy olyan barátjuk, aki ott van velük jóban, rosszban (Barátok közt; bocsánat, ezt nem hagyhattam ki) segít ha kell, felvidít, mikor szükséges és legalább annyira őrült, mint én. Vele minden perc egy áldás, és amikor együtt vagytok az órák is perceknek tűnnek, elfelejtesz minden mást (mondjuk, órára menni, upsz). Kialakíthatunk velük egyfajta kommunikációs módszert, amit más halandó lény nem érthet, amiről jobb jellemzést nem tudnék írni Leiner Lauráétól: “Odaléptünk a többiekhez, (…) én égővörös fejjel meredtem Virágra. A nyakát behúzva vigyorgott, afféle „tejóóóég” nézéssel, én meg ,,úristen, ezt nem hiszem el” pillantással feleltem.” (Remény) Persze, néha előfordulhatnak nézeteltérések, viták, de attól erősödik a kapcsolat, hogy ezeket áthidaljátok ás haladtok tovább.

Ha már találkoztál a BARÁTTAL, javaslom, hívd fel, és tölts vele annyi időt, amennyit nem szégyellsz, de ha még nem találtad meg őt, ne keseregj, biztos vagyok benne, hogy valahol a világban szomorúan mászkál és téged keres, ne okozz neki csalódást!

Alina levél-kincsestára

 Hola sweetes!

Közkívánatra, vagyis Metalangyalka6 kérésére egy kicsit jobban bevezetlek benneteket élményeim, emlékeim bugyraiba.

Akadt egy pár levél, ami kiemelkedik a többi közül, a „Szia! Mizu?” kezdetű társalgások felett.

A fent említett sablonos köszönésekből nekem az sugárzik, hogy nem igazán érdekli a köszönő egyént a te hogyléted, szimplán unatkozik és időtöltésre használja az üzengetőt.

No, de akkor jöjjön egy- két (kettőt emelek ki, a többi elveszik a sűrűben) gyöngyszem.

Az első ezek közül egy rendkívül szokványos beszélgetésnek indult, a srác is értelmes volt, bár látszott rajta, hogy alfahím – vagy annak hiszi magát.  „Szia! Hogy vagy? Tanulsz még? Hány éves vagy?” kérdések után elbeszélgettünk hobbikról, szokásokról, személyiségjegyekről, filmekről a végén pedig elköszöntünk. Már kezdtem örülni, hogy végre értelmes emberkébe futottam, akinek még helyes pofikája is van, így mosolyogva folytattam tovább a napomat.

Na, igen…. Minden csoda három napig tart – mondják az okosok, az én esetemben, azonban csak huszonnégy óráig örvendezhettem. Másnap jelentkezet a drága, és a sablon kontakt teremtés után rá is tért a „lényegre”, arra ami őt igazán érdekli. Konkrétan meginvitált magához, a lakására – persze majd én fogok egy sráchoz leutazni x kilométert, csak hogy láthassam – a kérdésemre, hogy minek, előbb találkozni kellene valahol, jobban megismerni egymást, csak annyit kaptam, hogy minek menjek le, borozunk, iszogatunk, szórakozunk. Erre közöltem, hogy én nem vagyok az alkoholizáló fajta és az sem, aki két mondat után felmegy a lakására. Ezután csak annyit írt – szépen fogalmazva – hogy nem akarok lepedőakrobatikázni vele, mire közöltem, hogy „Kösz, nem” és kiléptem a beszélgetésből. Ezután telt múlt az idő, továbbra is beszélgettem, nézelődtem, egyszer csak ismét az ő képe jelent meg az üzenet ablakon. Már sejtettem, hogy nem csak a napom vagy kedvem érdekli, de azért válaszoltam neki, mivel aranyos, kedves lány vagyok.

A jó szívem egyszer még sírba tesz. Kedves „úriember”, aki nem érti a NEM szócskát, ismét rákezdett a nótájára. Megint a tudtára adtam, hogy nem kívánok elutazni hozzá, sőt testi kapcsolatot sem szeretnék vele létesíteni, mire csak egy kérdést kaptam, amin az óta is nevetek. „Hát nem kívánsz??”

Amikor erre a kérdésére szintén nemleges választ kapott, akkor sem fogta fel igazán, hogy én nem az egyéjszakás illetve, csak hobbiból összejáró dolgokat preferálom, holott ezt én az elején közöltem. Ismét megkérdezte, nem kívánom-e, és az utolsó nemleges válaszomat talán megértette, mert azóta nem keresett, bár még nem telt el a két hónap, szóval lehet, még írni fog.

A másik kiemelkedő üzenetet, nem is a társkeresőn kaptam, jobban mondva a legelső üzenetváltás ott történt, de inkább egy másik felületen folytattuk a kommunikációt, mivel ott többet vagyunk elérhetőek. Nos, gyanútlanul megadtam a Skype nevemet, mivel, hát mi baj lehet belőle, max letiltom. A srác ebben az esetben is dekoratív személy, gyönyörű kék szemekkel megáldva – már ha saját magáról készült a kép és nem valami interneten keringő, no name, helyes fiú szelfije . Fel is vett az ismerősei közé, beszélgettünk, elcsevegtünk aztán kamerán keresztül akarta folytatni a beszélgetést. Nekem sajna épp rohannom kellett valahova, pontosan már nem emlékszem, hova igyekeztem, de megígértem neki, este beszélünk. Így is lett beszélgettünk, aztán elálmosodtam, így mondtam, majd holnap folytatjuk, mire ő azt írta, tízkor itt lesz és van egy meglepetése.

Itt már valami azt súgta, nem teljesen egyszerű kamerás beszélgetés lesz. Másnap tíz körül felnéztem Skype-ra, de szerencsém nem volt fent szép szemű. Délután beszéltünk ismét említette, hogy a következő napon meg fog lepni, ami megint nem sikerült. Így hát elódázta, mi is lett volna a meglepetés. „Meztelenül akartalak várni” virított a képernyőn én pedig a WTF? tekintetemmel meredtem a monitorra. Ezután csak annyit írtam a srácnak, hogy engem az agyával próbáljon meg lenyűgözni, ne az adottságaival. Ezek után szintén nem beszéltem vele többet, nyilván nem tetszett a hiúságának, hogy nem díjaztam az ötletét.

Csak érdekességként, ugyebár képeket is lehet küldeni az üzenetekben és én is kaptam már, hol kajáról, hol puszit küldő cuki fiúról, de egyet nem felejtek el. Egy másik férfi nemű egyed a talpamról kért képet, amit nem igazán értettem, így el sem készítettem. Kért rólam fotót, hát mellékeltem egyet azokból, amit nem töltöttem fel, vagy csak a legnépszerűbb közösségi portálon találhatóak, erre én is kaptam… Na, de még milyet…. A kedves úr, elküldte nekem a botját, amivel az ég megáldotta és ezzel próbált levenni a lábamról. Nos, nem túl nagy sikerrel. Amit az ég ott lent hozzáadott, azt valahonnan elvette… :D

No, ennyi lett volna a szemezgetés a levelestáramból, térjünk át a „rostára”.

Az első adat, amit megnézek a profilon, persze a kép után, a kor. Mivel én 20 vagyok, így a fiatalabb fiúkkal nem igazán foglalkozom, ha rám írnak, válaszolok, de nem találkozom velük. Ezután a lakhelyét szoktam figyelembe venni, mert hiába egy szőke herceg, ha több száz kilométerre lakik.

Ha ezeken úgymond átment a páciens, jöhet a kommunikáció. Valamilyen módon lehet jelezni az oldalon, hogy szimpatikus neked az adott tag, legyen az egy szívecske vagy pók, bármi. Ha látod is, hogy kinek „tetszel”, és ő is felkeltette az érdeklődésedet, akkor te is rákattinthatsz. Ha komolyan, illetve komolyabban érdekled, rád fog írni. Én soha nem írtam még rá egy fiúra sem, ilyen téren a régi elveket követem, vagyis ha már van egy bizonyos függeléke és hangoztatja, hogy ő mennyire férfi, akkor ezen a téren is legyen az, vagyis lépjen ő először. Ha ez is megtörtént, és nem a „Csá, van kedved sz…elni?” vagy társaival találkozol, már lehet belőle valami. Akadt már olyan fiú, akivel sikerült normálisan elbeszélgetni és a mai napig írunk egymásnak.

És akkor jöjjön a randi. Ha a kommunikáció is passzol, tehát van közös érdeklődés, el tudunk beszélgetni és élőben is szeretném már látni a fiút, akkor rábólintok a felvetett találka ötletére. Általában megvárom, hogy ő invitáljon „randira”, mert én nem akarok tolakodónak tűnni.

Két randim volt eddig, társkeresőn keresztül, az utóbbi nem volt nagyon lényeges, a srác nem igazán figyelt rám, telefonált is közben, én sem éreztem a kémiát. De az első. Huh, akkor azt mondtam, hogy én soha többé nem találkozom így senkivel.

Orvostanhallgató fiúról beszélünk, 21 éves srác, aki még az útját keresi. Visszagondolva látszott már az írásai stílusából, hogy elég határozatlan egyén. Persze utólag mindig, mindenki okosabb.

Megbeszéltünk egy találkozót, amit lemondott, ház körüli teendőkre hivatkozva, amit meg is értettem, nyilván akkor jön közbe valami, amikor nem kellene. A második próbálkozás sikeresnek bizonyult, vagyis találkoztunk. Barátnőim tanácsára én zsúfolt helyet javasolta, a fiú pedig erdős területet, mivel nagy természetkedvelő. Próbáltam vele beszélgetni, de egyszavas válaszokon kívül nem mutatott hajlandóságot bővebb, terjedelmesebb párbeszédre. Amit sajnáltam, akkor még. Telt az idő, megkérdeztem, hogy mit gondol erről az egészről és közölte, hogy nem tud elképzelni barátnőjeként. Ez először rosszul esett, talán láthatta az arcomon,- mert nekem szimpatikus volt- így javasolta, hogy sétáljunk egyet. Pár kör után leültünk egy padra, ott átkarolt, amit nem tudtam hova tenni, ezután lekapott, taperolt, szóval eléggé beindult a gyerek keze. Leállítottam és javasoltam, hogy induljunk vissza. Útközben semmi jelét nem mutatta a vonzalomnak, amiről a parkban beszélt, így aztán végképp megzavarta a gondolataimat. A visszafelé tartó séta folyamán újra rákérdeztem, hogy most mit is akar, erre megint az első választ kaptam, ami annyi volt, hogy vonzódik hozzám, de barátnőjeként nem tud elképzelni. Menjek el hozzá, úgyis egyedül van otthon.

Ennél a pillanatnál döntöttem el, hogy hanyagolni fogom a srác társaságát és többet nem találkozom vele. A nemleges válasz után ránézett az órájára, közölte, indul a busza ezért rohannia kell, de majd még beszélünk. Két puszi után szalad el, azóta nem láttam (szerencsére). Két vagy három hét után írt először és mikor megkérdeztem, hogy él-e még, és miért most jelentkezett, még neki állt feljebb. Szerinte pont időben adott életjelet és jobban preferálta a korábbi időket, amikor heteket kellett várni egy levélre, nem érti és nem szereti ezt a felgyorsult világot, ami ma kialakult.

Egy „ég veled, sok szerencsét” kíséretében intettünk búcsút egymásnak és azóta sem beszéltem vele.

Lehet, én vagyok túl régimódi, vagy csak nagyok az elvárásaim, mert szeretném, ha legalább a randit követően mondjuk két napon belül jelentkezzen a randipartner. Esetleg azért, mert nem ugrom az első óra után a srác karjaiba, ágyába.

Hát ez van, engem elrontottak, hiba csúszott a programba a fejlődésem során, vagy túl sok mesét hallgattam, olvastam, néztem – köszönöm Walt Disney a gyönyörű alkotásokat, megesik, hogy ma is lepörgetem egyszer-egyszer – sőt még a mai napig is romantikus filmeken, regényeken élek.

Az álmok azért vannak, hogy valóra váljanak, hogy valóra váltsuk őket. Ki tudja, talán megjelenik egyszer a szőke herceg, aki nem csak röpke órákat akar velem eltölteni, hanem mondjuk éveket.

A remény hal meg utoljára. :D

További szép estét!
Millió Puszi!
        Al

Társkereső Alina szemével

Hola mi amor!

Szép napot Kedves Olvasó!

Ma az én irományomat böngészhetitek. Mivel minden lapnak két oldala van, illetve minden ember más, így erről a témáról is - mint több világmegrengető tényezőről - másképp vélekedünk. 

Én tolelánsabbnak, türelmesebbnek tartom magamat, mint Am, viszont így egészítjük ki egymást. 

Ha kíváncsiak vagytok az én tapasztalataimla, olvassátok el a lenti sorokat, írjátok meg a véleményteket, jelöljetek facebook-on ismerősnek

További gyönyörű napot! :)
Millió Puszi!!
                    Al

No igen, Am-nek körülbelül  egy nap után elege lett, meglehet, szociálisan érzékeny ( ahogy anyukája állítja), így is „túlélte” a nehezét.

Én egy ideje már koptatom az oldalt, voltam már másikon is, és mindegyiken hasonló típussal találom szembe magam – ha nem épp ugyanazon arcok kacsintanak vissza rám a képernyőről. Ma rengetegen az internet segítségével próbálnak mindenféle kapcsolatot létesíteni, sőt fenntartani is. Ezt betudhatjuk a technika fejlődésének, ami elősegítette a személyes, face to face kommunikáció csökkenését valamint előidézte az érzelemnyilvánítási analfabetizmust is. Rettenetes megfigyelni, nap, mint nap látni, hogy a kicsi gyermekek sem tudják elmondani, mit éreznek ,– ami azért furcsa, hiszen ők még nem olyan gátlásosak, mint felnőtt honfitársaik – akkor ne is beszéljünk a mi, huszonéveset hiányosságairól ezen a téren. 

Amit tapasztaltam rém egyszerű. Nagyjából három csoportra oszthatom a srácokat, akikkel valamiféle kontaktot létesítettem, pontosabban ők írtak nekem. 

Az első, ami számomra a legrosszabb és legtaszítóbb, aki csak egyetlen „estét” szeretne partnerével tölteni, nyilván nem sakkozásra fordítaná az időt. A bizonyos alfahím, aki itt növelné a strigulái számát, valamint az egóját, így vélhetően önbizalomhiányban szenved. Tehát egy kis lökés kell neki, hogy Adonisznak érezgesse magát.  

A következő brigádot azok erősítik, akik most lábaltak ki valamiféle kapcsolatból és esetleg siratják a régmúlt időket, vagy gyors vigaszra várnak. Ezek a fiúk többségben nagyon rendesek, néha mondanak egy két cifrát, amibe belepirul az ember lánya, de el lehet velük beszélgetni. Egy idő után eltűnnek, majd ha kedvük támad, újra megkeresnek. 

Az utolsó társaság pedig a legaranyosabb, általában tényleg érdekli őket a személyiséged, hogy milyen napod volt, mik a hobbijaid vagy épp mivel múlatod az időt.

Minden társaságnak megvan a maga bája és rossz oldala. A Herkulesek általában a Venus slágerében elhangzó szövegre hasonlítanak, Tisztelet a kivételnek.

 A második típus némelyike szintén besorolhatna az első „kategóriába”, csak nem áldotta meg az ég, olyan külsővel, mint fent említett férfi társait. 

Azok a fiúk, akik bókolnak, és valóban kíváncsiak voltak rám, sajnos nem ütötték meg, azt a cukiságfaktort, ami elengedhetetlen a találkozóhoz, kapcsolat kialakításához.

Oké mondjátok, hogy sekélyes vagyok, hogy a szép külső az idő múlásával elillan, DE az vesse rám az első követ, aki nem így gondolkodik. Mindenki érzi az első pillanatban, hogy megfogja-e valami kis apró részlet a másik vonásaiban. Legyen az a szem, tekintet, arc, szimpla kisugárzás, vagy a kidolgozott felsőtest. Kinek mi… 

Egy biztos az online társkeresés kap hideget, meleget. Rengeteg negatívumot hallottam róla, csalódott lányokat, rossz első randikat (ha szeretnétek, mesélek az első illetve második internetes társkeresős találkámról). Ellenben akadnak olyanok is, akik ott találják meg a társukat, a másik felüket.
Ha fontolgatod, hogy regisztrálj-e, hát tedd meg. Mit veszíthetsz? Esetleg jót nevetsz rajta, vagy két nap után törlöd magad (Am). De az is lehet, találsz valakit. 

Ha van, kedved meséld el nekünk történetedet. Kíváncsiak vagyunk, Neked milyen tapasztalataid vannak ezen a téren. Írj bátran, akár kommentet, akár facebook-on. Nagy örömmel fogadjuk az új ismerősöket.  J

Társkeresők

Amanda gondolatai a társkeresőkről:

Ez a szó mindenkiben más-más érzéseket kelt. Néhányan napi rendszerességgel bújják a profilokat friss hús után keresgélve, mások lesajnálják azokat, akik így keresnek maguknak párt, de egy biztos, mindenkinek van róla véleménye.

Ez alól, természetesen én sem vagyok kivétel. Eddig inkább kerültem, de néhány napja regisztráltam egyre Alina javaslatára. Vesztenivalóm nem volt. Később rájöttem, hogy igen.

Rögtön az első fél órában jött vagy 15 szavazat, miszerint ezek az emberek találkoznának velem és folyamatosan villogott az üzeneteket jelző ikon, alig győztem válaszolgatni az érdekesebbnél érdekes embereknek. (Ez esetben az “érdekes” nem feltétlenül utal pozitív tulajdonságra.)

Az egész szituáció arra emlékeztet, mikor anyukámmal megyek vásárolni a boltba. Van egy listánk, hogy pontosan mit kellene vennünk, de azért még körbenézünk. Itt a bevásárló lista azokat a tulajdonságokat tartalmazza, amikkel rendelkeznie kell a választottunknak, a kínálat nyilván az összes felhasználót takarja. Ahogy görgettem végig a srácok listáját, szinte pontosan ugyanazt a viselkedést mutattam, mint mikor a zöldségek/gyümölcsök között válogat. Ezen látszik már, hogy nem friss, ez megütődött, az meg már túlérett, ahogy ő szokta mondani. Hirtelen megbotránkoztam saját magamon, tényleg ennyire sekélyes lennék? A válasz, nem, ezért gyorsan mindenkinek pozitív választ is adtam.

Ja igen, az üzenetek! Jött sok elgondolkoztató sorocska. Érdekes, ki hogy reagál egy-egy őszinte “szia” köszönésemre. Néhányan kérdeztek, mit csinálok szabadidőmben, esetleg van-e munkám, ami annyira nem lepett meg, de amikor a “szereted-e a buszokat” kérdést szegezik neked, hogy válaszolj, mert addig nem folytathatjuk a beszélgetést, nem tudtam mit mondani, ahogy akkor sem, amikor a“milyen háziállatot tartanál szívesen” kérdésemre a fehér cápa és a krokodil választ kaptam. Na ekkor már egy kicsit meg is rémültem. Tényleg ilyen emberekkel szeretnék én találkozgatni?

Összegzésként annyit mondanék, hogy számomra ez egy tanulságos utazás volt, tele olyan pillanatokkal, amiket legszívesebben elfelejtenék, és olyanokkal, amikre mosolyogva emlékszem majd vissza, amint magamhoz tértem a kezdeti sokkból, de azért zárásként még hadd mondjak valamit: Nem, nem szeretnék buszocskázni, jelentsen ez akármit is.